Egy utazás mindig jót tesz, így szokták mondani. Valóban nem árt, ha a hétköznapokat magunk mögött hagyva egy kis jutalmat szavazunk meg privát használatra. Persze egy valamivel nagyobb jutalom sem árt…
Mi Párizsra voksoltunk.
Személyesen már nagyon elbutított a kisvárosi (már-már tanyasi) élet és szükségem volt egy hatalmas adag kultúrális sokkra. Egyébként csak olvasmányaimra hagyatkozhattam, azokat pedig elég nehézkesen osztottam be két mosógépnyi alsógatya és zokni között, jobb esetben áttettem az esti végső elpilledés előtti időszakra. Volt ugyan már olvasmányos munkahelyem, ahol megvolt a napi három napilap még a délelőtti órákban, de hol van az már.
Párizs már nagyon kellett.
Tinédzseresen végigröhögni egy barátnővel az utat. Mi kell még? A nemzetközi buszvonal a tranzvesztita útitárssal! Elnőisedett arcvonalú, középkorú, már nem férfi kényszerkísérőnk ötpercenként ellenőrizte hézagosan felhordott alapozóját sminktükrében, tépkedte szemöldökét, igazgatta gyér hajkoronáját és minden apróságon dívásan felháborodott, miközben az üléssorok között hátravetett fejjel fel-alá járkált. Mekkora sztár lehet ez egy párizsi klubban! Csak a nappali fényt már nehezen viseli.
Párizs várt ránk.
Megérkeztünk és igyekeztünk terv szerint napi két-három múzeumot megtalálni és bejárni. Mi ezt szeretjük és kiváló az ízlésünk. A kávét is nagyon szeretjük, ezért már a Louvre-ban beterveztünk egy igazi jó erős cappuccino-t. 5 euró 30 centes áron ezt ott nem vállaltuk. Vállat vonva a belváros felé vettük útunkat, a sok kis bisztró valamelyikében biztosan kevésbé nyúzzák le rólunk a bőrt egy kis koffeinért. Tévedtünk. A Louvre kávézója kifejezetten olcsó volt. A szállodától egy ugrásra a sarki kiskocsma főnöke reggelinkhez szintén kávét kínált, de kizárólag „café au lait“ alatt lehetett rendelni. Nem ellenkeztünk, annyi minden lógott ott a falon, gyanús aktuális étlap (valami befüvezett kacsa volt a nap fénypontja), kés, villa, papírfecnik. Bizonyára a cappuccino-t rendelő túristák búcsúlevelei, mielőtt a chef elintézte őket. Párizs legjobb kávéját nála ittuk.
Párizst már ismertük.
Természetesen, útikönyvekből, képekről. Emellett felismerni véltük ott mégis többek között az Andrássy úti fákat és a budai lépcsős utcácskákat, mintha nem mentünk volna messzire. Jól éreztük magunkat, szinte „elsőre“ otthon voltunk. Ezen felül legkedvesebb barátnőm természet feletti képességeit alkalmazva könnyű dolgunk volt: Ugyanis ez a fejlett intelligenciájú droid ujjával az útikönyv sorait követve beszkennelte a tudnivalókat a memóriaegységébe, betáplálta a megközelítési lehetőségeket és mire feljöttünk a metróból már gondolkodás nélkül minden célhoz elnavigált. Rögtön ébredés után. Tévedhetetlenül.
Párizs befogadott.
Bármerre jártunk, csodálkozó szemekkel szívtuk magunkba a város varázsát. Mintha egy láthatatlan kéz vezetne, mindig a legjobb pillanatban értünk a legszebb helyekre. Párizs kézen fogott és elvitt minket, tanított, elámított, megnevettetett.
Párizs nyugalmat hozott.
Betértünk egy templomba. Ez nem szenzáció, betértünk legalább száz templomba a szűk négy nap alatt. Az összes közül ez volt számunkra a legnyugalmasabb hely. Leültünk és fellélegeztünk. Éreztük az elmúlt évszázadokat és az időtlen, békés csendet. Szinte teljességgel elmerültünk ebben a természetes és egyszerű közegben. Saint Pierre de Montmartre 1133 óta áll ezen a helyen. A majdhogy dísztelen falak rendbe hozták a hajszolt hétköznapjaink által összezavart gondolatainkat.
És csend lett feldúlt szívünkben.